Menü
Az utóbbi évtizedekben a nyugati világ is érdeklődve fordul a különböző misztikus tudatállapotok felé, melyek ma már nem csupán maréknyi keleti mester számára hozzáférhetőek. Közülük is kiemelkednek azok az esetek, amikor az elszigetelt élményeken túlmutatóan, ezeknek a hétköznapi tudatba való integrációját is megfigyelhetjük. A tudományok eszköztárának fejlődésével és a hozzáférhető alanyok számának növekedésével pedig még az is lehetséges, hogy műszeresen is bepillantást nyerjünk abba, mi megy végbe e személyek fiziológiájában.
Cikkünk a magasabb tudatállapotok stabilizációjának egy igen sajátos aspektusával foglalkozik, melyet „szemtanúságnak”, illetve „éberen alvásnak” szoktak nevezni. Ennek a jelenségnek semmi köze az úgynevezett „lucid álmokhoz”, azokhoz az erős éberséggel társuló álmokhoz, amikor az ember tudatában van annak, hogy álmodik, és sok esetben befolyásolni is képes álmait. E tapasztalás nem korlátozódik az álmok világára, sőt, még a hétköznapi ébrenlétnél is nagyobb fokú éberséget jelent. Tulajdonképpen két tudatállapot integrációjáról van szó, ám hogy megértsük, ez mit jelent, nagyon röviden ismerkedjünk meg egy tudatmodellel, amelyet az indiai bölcselet – különösen a „kettősség nélküliség”, az advaita iskolája – évszázadok óta használ.
E modell középpontjában a tiszta tudat áll, a tudatosság teljessége, amely minden tudatforma alapját képezi. A tiszta tudat tárgy nélküli, mivel nem valaminek a tudatossága, hanem magának a tudatosságnak a tiszta képessége; ha úgy vesszük, üres, ám üressége egyúttal kimeríthetetlen létteljességet is rejt, mely még nem aprózódott szét dolgokra és észleletekre. Mivel nincsen tartalma, részei sincsenek, így nincs benne semmi, ami megváltozhatna. Egy, oszthatatlan, önmagában teljes és önmagának elégséges, határtalan, örökkévaló. Minden lét, forma és megnyilvánulás alapja, úgy a külső világegyetemnek, mint belső világunk kozmoszának. Ez az Önvaló, az Átman és a mindenség esszenciája, a Brahman.
A hétköznapok során megélt tudatállapotok – az ébrenlét, az álom és az álomtalan mélyalvás – e tiszta tudat módosulatai, még pontosabban a tiszta tudat horizontjára rávetülő állapotok. Ezek az abszolút állapothoz képest viszonylagosak, tőle függnek, mintegy rajta támaszkodnak.
Egymáshoz való viszonyukat legkönnyebben egy modern hasonlattal érthetjük meg: képzeljünk el egy mozivásznat, amelyet csak akkor veszünk észre, ha képek vetülnek rá. Általában ilyen a tudatunk, csak akkor tartjuk „tudatosnak”, ha valamilyen dolognak a tudatában vagyunk. Ha a moziterem vetítőgépét kikapcsoljuk, a vászonból nem látunk semmit. Ez olyan, mint a mélyalvás. Ha a vászonra képeket vetítünk, akár a külső valóságból (ébrenlét), akár előre rögzített filmeket (álom), megtapasztaljuk a vásznat, de csak az általa hordozott tudati tartalom függvényében. Maga a vászon csupán akkor látható, ha a tudat fénye éber, de nem tölti meg tartalom. Mintha a bekapcsolt vetítőgép elé nem tennénk filmet. A különféle meditatív technikák és szellemi gyakorlatok a legtöbb esetben ennek a tárgynélküli, tiszta tudatnak az elérését és stabil megszilárdítását célozzák. Számos tradíció ezt a stabilizált tiszta tudatot tartja a szellemi törekvések végpontjának, a megvilágosodásnak.
Amikor a rendszeres és állhatatos szellemi gyakorlás eredményeként a tiszta tudat tapasztalása kezd megszilárdulni, ezt sokan úgy élik meg, hogy a meditatív élmények mintegy kezdik átitatni a közönséges tudatállapotokat is. Egy alapvető, megingathatatlan, belső szellemi Önmagára éber tudatosság jelenik meg, mely szinte páholyból szemléli a három relatív tudatállapot működésének jövés-menését.
Mit jelent ez? Önazonosság-tudatunk drámai váltását. Egy olyan kozmikus felébredést, amelynek még az alvás és az álom sem szab határt. Sokan ugyanis először éppen az alvás folyamán tapasztalják meg a tudatállapotok e sajátos integrációját. Alszanak, ám belül mégis éberek. Az abszolút tudat nem veszíti el Önmagát, bármely relatív tudatállapot legyen aktív a felszínen. Így nem csupán az ébrenlét, de még az álom és a mélyalvás állapotában is éber saját természetére. Egy hosszú ideje intenzíven meditáló személy például így írja le ezt az élményt: „Az egész folyamat természetes. Egyszerűen csak megtörténik. Nem kell és nem is lehet akarni, egyszerűen csak bekövetkezik. A Tudat még alvás közben is éber, nem vész el a tudatosság, mint mélyalvásban, amikor »se kép, se hang« állapotban mit sem tudunk magunkról. Tudom, hogy alszom, mert a Tudat éber, szinte tanúként figyeli a folyamatot.”
Amikor ez a páholyból figyelő, „szemtanú állapot” az ébrenlét során is megjelenik, az öntudat mintegy eltávolodik a cselekvéstől és annak szerveitől, de még a rá reflektáló tudati működéstől is. „Megyek az utcán, de nem én járok, végzem a jógagyakorlataimat, de közben nem én jógázom” – számol be tapasztalásáról egy másik személy. Ez óriási belső stabilitást és biztonságérzetet ad: „Tudom, hogy minden tökéletesen rendben van” – meséli előbbi alanyunk. Ekkor a cselekvésben a mély szemlélődés (a csendes Önvaló-tudat) és az ébrenlét aktivitása egy kiegyensúlyozott és harmonikus állapotban van jelen. Szellemi Önvalójuk tudatosságát megőrizve e személyek a cselekvésben nagyfokú könnyedségről, természetességről és egyszerűségről, valamint az erőfeszítés teljes hiányáról számolnak be.
Ez a sajátos tudatállapot még egzakt kísérletekkel is mérhető. Dr. Fred Travis, amerikai agykutató olyan emberek csoportját vizsgálta, akik hosszú ideje számolnak be az alvás és az ébrenlét során a „szemtanúság” élményéről. E személyek alvását vizsgálva a szokványos alvástól – és a lucid álmoktól is – jócskán eltérő agyhullám mintázatokat talált, melyek a meditatív tudatállapotokra (alfa és théta hullámok erős jelenléte, a frontális lebeny koherens működése) és a mély alvásra jellemző sajátságok (delta hullámok) egyidejű jelenlétét tükrözték.
Egy szellemes kísérletben pedig, melynek során egyszerű feladatok megoldására kérte alanyait, az agy „készenléti reakcióját” vizsgálta, vagyis azt az agytevékenységet, amely közvetlenül megelőzi egy mentális feladat végrehajtását. Első esetben az alanyoknak egy képi jelet mutattak, majd másfél másodperc múlva egy hang hallatán meg kellett nyomniuk egy gombot. Utóbb pedig egy számot láttak, majd egy másikat, végül pedig egy gomb megnyomásával jelezniük kellett, hogy melyik a nagyobb. Travis – végig mérve a résztvevők EEG-jét – azt találta, hogy a kontrollcsoportok tagjainak agya az inger láttán azonnal reagált, noha a hang vagy a második szám megjelenéséig még nem tudta pontosan, mikor és mit kell tennie. A „tanúskodás” élményét tapasztalók agya viszont egészen sajátságos reakciót mutatott: egyrészt aktivitás közben is megőrizte a nyugodt, szemlélődő állapotot, melyet jól jelzett a nagyon mély meditációra jellemző agyhullám mintázat, másrészt pedig akkor és csakis akkor mozgósította erőforrásait, amikor annak ideje volt. Míg Travis szavaival a kontrollcsoport tagjait „elhomályosította a tapasztalás”, addig a „szemtanúk” szinte teljesen a tapasztalás fölé emelkedtek. Így ezek a személyek nem csak hatékonyabban cselekszenek, de időt és energiát is megspórolnak. Éberebbek, nem csak álmukban, de a hétköznapok világában is, melyet a bölcsek talán nem véletlenül neveznek álomvilágnak.
Az „éberen való alvás” és az ébrenlét során való „szemtanú állapot” e tapasztalatainak fényében talán érhetőbbé válnak a Bhagavad Gítá költői, ám sokak számára rejtélyesnek tűnő szavai is:
„Abban az állapotban, amely éjszaka az összes lény számára, ébren van az, aki önmagán uralkodik;
az az állapot, amelyben az élőlények ébren vannak, éjszaka a látó bölcs számára.” (2.69.)