Menu
Ez a kulcs a szanjamának (szó szerint: „összefogás”) nevezett technika, mely a jóga nyolc tagja közül a „bensőségesebb” utolsó három összefogását jelenti. Ezek (a Jóga-szútrák III. 1-3. szerint): a dháraná, a figyelem összpontosítása, „a tudat egy tetszőleges ponton nyugvó állandósága”, a dhjána, a meditáció, „a figyelem pontján nyugvó tudat folytonos áramlása,” illetve a szamádhi, a meditáció csúcspontja, „az önmagában levő tudat, melyben a meditáció tárgya tiszta szubsztanciaként jelenik meg, mintha csak az üresség lenne a formája.”
A szanjama első pillanatra paradoxnak tűnhet: hogyan lehet a tudat egy ponton tartását, a rögzített tudat szakadatlan áramát és a tiszta tudat mindenféle tárgy tapasztalatát meghaladó, ürességszerű élményét „összefogni”? A válasz a Valóság természetében rejlik: a hétköznapi létezés korlátait szétfeszítő „csodás” jelenségeket ugyanis nem lehet csinálni, semmiféle erőfeszítés, akarás vagy koncentráció révén nem lehet őket létrehozni, mert spontán történnek, amint megengedjük, hogy a Lét dicsősége belépjen a relatív teremtésbe és az emberben felmagasztalja önmagát.
A szanjama e spontán, erőfeszítés nélküli „technikáját” a mai világban széles körben az a Maharishi Mahesh Yogi tanítja, akinek nevéhez a Transzcendentális Meditáció (TM) elterjesztése is fűződik. Maharishi a hetvenes évek közepétől tanítja a sziddhiket, s azt a transzcendentális tudat közvetlen tapasztalatát, a szamádhit lehetővé tevő TM-technika természetes kibővítéseként adja át mindazoknak, akik már jártasságra tettek szert a szamádhiban.
Maharishi a szamádhit a „tudat legkevésbé gerjesztett” állapotaként, a teljes mentális csendként értelmezi, melyben az elme önmagában elnyugodva megtapasztalja a transzcendencia határtalan, rezdületlen csendjét. A szanjama ezzel szemben a tudatosság egy tárgyra való irányítása – oly módon, hogy közben a tudat őrzi a szamádhi csendjét. A szamádhi elnyugvás, míg a szanjama mozgás a nyugvás közepette.
A szanjama így egy rendkívül értékes eszköz számunkra, hiszen lehetővé teszi, hogy a tudat ne csak befelé fordult, érzékeit visszavont állapotában tapasztalja a transzcendens létteljességet, ne csupán a gyakorlás idejére élje a szamádhit (ez a ksanika vagy anitja szamádhi, a pillanatnyi vagy időleges szamádhi), hanem mintegy „rugalmassá teszi” a tudatot, és ráneveli arra, hogy a szamádhit akár a cselekvés és az érzékszervek használatának közepette is, mindenkor mint saját természetét élje. E szahadzsa vagy nitja szamádhi, a természetesen megmaradó vagy állandó szamádhi az, amelyet a hagyomány megvilágosodásnak nevez.
A Jóga-szútrákban olvasható (III. 37.), hogy „a szanjama gyakorlata hátráltatja a szamádhit, ám az ébredés tökéletességét jelenti.” Ezt gyakorta úgy értelmezik, hogy a szanjama – és vele együtt a sziddhik – a megvilágosodás akadályát képezik. Maharishi szerint azonban ez nem így van. Való igaz, a szanjama azáltal, hogy egy tárgyat ad az elmének, hátráltatja a szamádhi ürességének létrejöttét, de a jóga gyakorlásának nem pusztán a minél mélyebb szamádhi elérése a célja, hanem a megvilágosodás: az, hogy a tiszta tudat tapasztalatát állandóvá tegyük. Ennek egyik legkiválóbb eszköze a szanjama: újra meg újra mintegy „próbára teszi” a szamádhi csendjét, hogy aztán az fokozatosan a tudat olyan állandó jellemzőjévé legyen, mely semmilyen tevékenység közepette nem vész el, még akkor sem, ha az érzékszerveken vagy más csatornákon keresztül tárgyakat tapasztalunk.
With the unfolding of each siddhi, the fullness of Being pervades relative reality, imbues it with its transcendent reality, and awakens the hitherto dormant value of consciousness. The still silence of the samadhi is thus expanded and it matures as a Sahaja samadhi. The 'guide threads' (the meaning of the word 'sutra') containing the siddhis are thus the means of 'joining' the two aspects of reality - the still, transcendent Being or pure consciousness and the changing, relative reality - into one, so that the boundary separating them is broken down and the light of the fullness of Oneness shines forth.
Maharishi programjában a felelevenített tudat kibontakozásának egyik leglátványosabb bizonyítéka az úgynevezett „jógarepülés” jelensége, melyben a gyakorló teste fel-felemelkedik a földtől, s mintegy 30-40 cm magas „szökkenésekkel” általában fél-egy métert halad előre lótuszülésben. A különböző jógaszövegek e sziddhi fejlődésének három fokozatát említik. Az első szinten (ahol ma még a legtöbb gyakorló tart) az előbb említett „békaugrálás”-szerű jelenséget tapasztalhatjuk, a második szinten a levegőben való stabil lebegés (levitáció), a harmadikon pedig az irányított repülésre való képesség is megjelenik.
A test felemelkedésénél is drámaibb élmény azonban az, ami a gyakorlóban belül történik. Amikor a szanjama megvalósul, semmihez sem hasonlító határtalanság és boldogság érzését tapasztaljuk, mely belső buborékként tör fel tudatunk határtalan mezejéből – s emeli levegőbe a testünket. A szamádhi csendje mellett most a Lét galaxisokat mozgató dinamizmusát is megéljük, azt a végtelen kreativitást, melynek parányi szikrája a testünket felépítő erők s atomok halmaza. E belső tapasztalat csodája mellett még a test levegőbe emelkedése is elhalványul. Élet és energia vitalizálja testünket; elménk végtelenül éber és tiszta, ám ezzel egyidejűleg tökéletesen csendes és nyugodt. A gerincoszlop tövéből kiindulva a test minden idegpályáját felhevítő lángoszlopként tör fel az önmagára ébredő tudat energiája, s a csontunk velejéig ható izzásként járja át lényünket a transzcendencia határtalan szabadságának gyönyöre. Szívünkbe szeretet, derű és egy olyan leírhatatlan megelégedettség és beteljesültség költözik, mely túl van minden korábbi fogalmunkon, s amely sikeresen dacol minden szóval, mely keretek közé próbálja szorítani azt. E tapasztalatban maga a valóság változik meg: megtelik a transzcendencia néma csendben vibráló határtalanságával, az abszolút Lét boldogságával – a Brahmánandával –, azzal a teljességgel, melyből az Upanisadok szava szerint minden születik, mely révén minden fenntartatik, és amelybe minden visszatér.
Fontos látni tehát, hogy az egyes sziddhik jelenségei önmagukban soha nem jelentik a gyakorlás végcélját, mindenkor csupán eszközök egy még magasabb cél elérésének útján. Téved az, aki úgy véli, hogy a természet néhány finomabb törvényének uralásával belső utazásának csúcsára ért. Az út szinte még csak akkor kezdődik! Amikor pedig a szellemi vándor a szanjama fonala révén elválaszthatatlan Teljességé szőtte össze az abszolút és a relatív valóságát, már nincs mit nyernie még a sziddhik révén sem, hiszen ő maga az eleven létteljesség. Ez a sziddhik sziddhije, a tökéletességek tökéletessége, minden csoda közül a legkülönb: a megvilágosodás.
Recommended reading: Ottó Sőregi: The Secret of the Wise - Transcendental Meditation (Magyar Könyvkiadó, 2002)